Nem hittem, hogy valaha hálás leszek ennek a színnek, az üresség, bánat, végtelenség és mélység szimbólumának.
Most más oldaláról ismertem meg, mely befogad magába, kiszűri a külső zajt és egy védelmező burokba rejt, ahol tisztábban hallhatom az önmagamhoz leginkább hű belső hangokat.
Talán nincs olyan ember, akinek kiszolgáltatott kisgyermekként ne jutott volna eszébe szüleinek esetlegesen bekövetkező halála. Legkorábbi emlékem erről egy őszi-téli sötét nap, abból az időből, amikor még a hátam közepéig ért a gázkonvektor. Nem lehetett még olyan késő, de már erősen beszürkült mire Édesanyáék a munkából hazaértek. Emlékszem a sírás kerülgetett, megijedtem az árnyaktól, aggódtam, hogy bajuk esett, s féltettem önmagamat is, hogy árvaházba fogok kerülni. Ahogy nagyobb lettem, néhány negatív bevillanásban már attól tartottam, hogy életem fontos eseményeim talán egyszer már nem lehetnek jelen. Az idő nagytöbbségében viszont valahogy halhathatlannak éreztem őket. Stabil, masszív, biztos pontoknak.
Nem sokkal a bekövetkezett tragédia előtt cikázott át rajtam, hogy ha egyikük elmegy, mindkettőjüktől búcsúznom kell. Aztán elborzadva elöntött a fekete színtől való idegenkedés is. Bár kamaszként nekem is volt egy sötétebb ruhákat favorizáló korszakom, attól eltekintve viszont a magamra öltött színkavalkádban találtam meg az éltető erőt, a vidám hangulatot, mely pozitív indítása a napnak. Felnőttként egyenesen kerültem a komor, sötét színeket. Feketében mindig önmagam bánatosabb kiadásával néztem farkasszemet a tükörben. S, ha mégis felvettem egy-egy ilyen darabot, amilyen gyorsan csak lehetett kimenekültem belőle. Így már a gyászruha elképzelt viselése is elrettentett, attól tartva, hogy általa egyszer még inkább elmerülök majd a fájdalom ingoványában. A két eddigi legnehezebb napomon viszont nem volt kérdés a színválasztás. A tisztelet, a fájdalom magától érthetőségével, Édesanyám gyászruhás emlékeit idézve ez hozott egyedüli ismert keretet a megfoghatatlan és kilátástalannak tűnő káoszban. Az elmúlt hónapokban így beleburkolóztam. Ami bent, az lett kint. Megtapasztaltam, hogy segít elmélyülni a gondolataimban. Elveszi a fókuszt a külsőségektől és befelé fordítja a figyelmet. A fájdalom megélését nem érdemes megúszni, sem az elvárt örömet idő előtt magunkra erőltetni, de a szomorúságot sem kényszeredetten állandósítani. A gyász és annak színe, nem feszélyez, nem másnak, nekem szól... Mint ahogy gyászfeldolgozásról szóló írásaim sem, amik nem valami általános igazságot kívánnak kimondani, csupán személyiségfejlődésem kronológiai sorrendbe állított szeletei.
Ma így látom. Ma itt tartok. Pillanatnyi érzelmeim és megéléseim lenyomatai mindössze, amik újabb kérdéseket vetnek fel, melyre saját válaszokat keresek. Tudatosan azt terveztem, hogy egy előre kijelölt határidőig - ahonnan már csak előre tekintek - elengedem a fájdalmat, lezárom a múltat, feldolgozom veszteséget. Pénteken eljött a nap, Édesapa évfordulója, de nem jött el az idő... A szándék ritkán hat az érzelmekre... A két szeretett személy elvesztése valahogy összemosódott, mintha csak együtt mentek volna el. Most, hogy Édesapa éve letelt, válik szét a két gyász. Édesanyáé még intenzíven jelen van. Vannak még kimazsolázásra váró legszebb pillanatokat, amiket konzerválni szeretnék, hogy soha ne vesszenek a feledés homályába. Mintha csak memoritert tanulnék. Mintha a rövidtávú memóriából táplálnám át az adatokat a hosszúba, hogy egyetlen mozzanatát se feledjem annak, ami már csak bennem él elevenen.