Reggelente hol kettő, hol négy apró szempár kukucskál be az étkező ablakán. Néha dalra is fakadnak a gerlék búgó hangján. Volt mikor kezemet marokba kulcsolva válaszolni próbáltam nekik, mint gyermekkoromban Öregcsertőn a nagymama ablakán át - jelezve Petinek és Évinek, hogy ébren vagyok, indulhat az aznapi közös kaland. Előfordult, hogy telefonom után nyúlva igyekeztem megörökíteni egy képben a percet, melyet azzal el is szalasztottam. Máskor Foltos izgatott toporgását figyeltem, ahogy a párkányra ugrást manőverezi. Mára már kicsit reggeleink részévé váltak. Emberi hangon szólok hozzájuk, hiszem, hogy értik mosolyomat mikor szelíden biccentik kis fejüket, hogy előbújjanak a függöny takarásából. Nem akarjuk már megfejteni egymást, sem megtörni a két világ rendjét és csendjét. Ott és akkor egymás jelenévé válunk, és hagyjuk, hogy egy szárnycsapásra úgyis véget érő röpke pillanatig a másik tekintetében fürdőzve szemléljük világunk és benne önmagunk.