Negyven évesnek kellett lennem mire kapizsgáltam vagy egyáltalán elgondolkodtam volna rajta, hogy mit is jelenthet a valóságban a mesebeli 100 éves álom. Történik valami nem várt, felkavaró esemény, és abbamarad a jelen. Aki átélt már mély gyászt vagy veszteséget, az megérezhette, hogy körülötte minden megy tovább, csak az ő élete szakadt meg. Csak ő mozdulatlan a hatalmas világ közepén, s vagy megfagy benne az idő vagy, mintha visszafelé peregne. Talán a természet is gyászol? Talán a fa, bokor is megkönnyezi elhullajtott levelét, mielőtt téli álmából ébredve helyére új rügyet fakaszt?
Mi csak azt látjuk, hogy gyökereit megerősíti, ágait a szellőkben meglebbenti, szebb és kiteljesedettebb lesz, mint valaha. Vajon, ha tudná, ha attól tartana, hogy egyszer ismét beköszönthet a tél, szeretne-e újra életet adni? Vágyna-e rá, hogy mindent újrakezdjen, hogy újra bízzon és reméljen? Vagy talán az a bölcsesség és hit is belekódolódott a kéreg alá, hogy a zord telet egy virágillatú tavasz követi? S amint álmából ébredve megérkezik a jelenbe, és hagyja, hogy megérintsék a nap sugarai, megengedi magának, hogy peregjen tovább benne is az idő, az ürességben valami új cél fogan?