Elevenen bennem él még a gyerekkori névnapok emléke. Szüleim valami különös megfontolásból a saját neveiket örökítették bátyámra és rám. S mivel négyünk névnapja igencsak közel esik egymáshoz, évente legalább egy napra letesztelhettük mennyi baráti családot is képes elnyelni az 56 négyzetméteres összkomfort. Jöttek Gyusziék, Mártiék, Petiék, Anették... Néha tört ez, néha borult az, de senkit sem zavart. Hangos kacajtól zengett a ház, s megesett hogy Kati néni által éjfél után a zongora is bevetésre került. Mivel a szomszédok többsége is nálunk volt, senki sem háborodott fel ezen. A gyerekek belakták az egyik szobát, a felnőttek a másikat, a konyhaasztal meg roskadozott a nem mindennapi finomságoktól, amit édesanyám több nap alatt szorgoskodott össze.A névnapomon ki tudja miért, de különösen szerettem iskolába is járni:-) Ennek ellenére sem tudnám megmondani, hogy kinek a névnapját vártam jobban: anyáét vagy a sajátomat? Egy óvónő névnapja maga volt a Mekka. Virágillat lengte át szobákat és persze a mikulás után erősen leharcolt édességkészletre is kedvező hatással bírt az újabb bőséges csokiszállítmány. Mindez még abban a korban, amikor nálunk még zöldpapír alatt gondosan illesztett fólia, míg egy határral arrébb már lila tehén őrizte a mögé bújtatott barna szeletet.Most felnőtt fejjel, kissé megváltozott világunkban, már nem a kapucsengő hangját várom lázas izgalommal, hanem a telefonom pittyenésére és csörgésére rezdülök. Míg gyermekként az ajándékot lestem, most sokkal inkább azt kedvelem ebben a napban, hogy olykor a múlt homályából köszönnek rám, osztálytársak vagy olyan ismerősök, akiktől rég távolsodort az élet, de egy köszöntéssel tudtul adják, hogy megkopó emlékképeikben, még valahol fellelhető vagyok. S ez pont elég, nem is kívánhatnék ennél többet, szebbet:-)